Arcmemória

Alapvetően kellemes dolog, ha az embernek jó az arcmemóriája, néha viszont egyenesen kellemetlen.

Mert hiába tudod, hogy akire rákösszöntél a Nyugatinál a villamosmegállóban, hogy ismered, együtt dolgoztatok egy 4 napot itt és itt, ha ő erre nem emlékszik, annyi marad meg neki, hogy valaki kikezdett vele. Hát a kellemetlenségért így utólag is elnézést… 🙂

Lagzi

Neil Armstrong leszáll a Holdon. Kilép, megfogja a zászlót és mondja:
– Egy kis lépés az embernek… várj, mi ez?
És látja, hogy egy pofa kis tábortűz ég, három fickó ül körülötte és szalonnát sütnek. Odamegy, és kiderül, hogy egy ukránba, egy egyiptomiba és egy magyarba botlott.
– Srácok, mit csináltok itt?
– Semmit. – mondja az ukrán. – Épp szántottam, amikor felrobbant Csernobil, hát nem idáig repültem?
– Én meg csak sétáltam a piramisokon – mondja az egyiptomi. – Azt elszálttam.
– Hát te? – kérdezi Neil a magyart.
– Nem t'om, én lagziból jövök… 

Lublin – a hazaút

Nos, hogy stílszerű legyek, a tragédiának ugyanott kell elkezdődnie és bevégződnie: jelen esetben Warszawa Centralna pályaudvar. Na de ne siessünk az eseményeket illetően…

Csodálatos reggel volt, amikor negyed nyolckor megszólalt a vekker. Az egész tájat hó borította. Még nem gondoltam semmi rosszra. Akkor sem, amikor békésen szürcsölgettem a kávémat. Amikor Mateusz szólt, hogy igyekezzünk, csomagoljunk, mert azonnal indulni kell, ha bármit el akarunk érni, mert Lublin be van állva, és az állomásig tartó tíz kilométeres út másfél órát fog tartani, nos, akkor azért kezdtem szépeket gondolni. Közben a srácok hógolyóztak. A görögök szerintem még életükben nem láttak ilyet, úgyhogy nagyon jól érezték magukat.
Közben annyi hó gyűlt össze, hogy letépte az áramellátást, úgyhogy kilenc óra hosszat áram se volt a házban.
Két óra telt el várakozással, akkor jött a busz, és akrobatákat megszégyenítő manőverekkel vitt le minket az állomásra, hogy épp elértük a 12.15-kor Varsóba induló vonatot. Már ott gyanakodnunk kellett volna, hogy nem lesz egyszerű kör, amikor kiderült, hogy a két órával korábban esedékes vonat (Przemyśl-Bydgoszcz), még be se ért Lublinba! De mit érdekelt ez akkor, van vonat, és ez a lényeg. Legalábbis így gondoltuk egy darabig. Nem így volt.
És itt ki kell térnem a MÁV és a PKP-Intercity közötti alapvető különbségekre. A vonat tiszta volt. Nem volt gyors, nem volt szuper, de legalább tiszta. A kalauz barátságos volt, TÁJÉKOZTATTA AZ UTASOKAT, hogy bizony egy fa dőlt a sínre, áll előttünk több másik vonat, és két órát eltarthat, míg állunk. Mire megkérdeztük, hogy fényképezni mehetünk-e. Nem zavartatta magát, sőt, amikor legközelebb jött, még meg is kérdezte, hogy sikerült-e. Na mondom, "that's how it should be". Így ment ez egy jó darabig. Mondanom se kell, a lengyel pályaállapotok néhol még rosszabbak mint itthon. Egy szó mint száz, két és fél óra helyett öt órát utaztunk Varsóig, de legalább odaértünk. Itt csapott le a következő problema: a litvánoknak nincs hazajegyük. Hogy az a jó… És ide képzeljen el mindenki szerint kedvére való gorombaságokat a felkészületlenségekről, a felelősség vállalásáról meg a úgy általában a világ nyomorúságos voltáról. Hosszas – és többnyelvű – tárgyalások lefolytatása után, amelyek a diplomácia legmagasabb szintjeit is bevonta – tehát: nem ordítottam rá senkire, pedig igény lett volna rá – sikerült rábeszélni ezeket a jóembereket, hogy fogadják el tőlem, elsőkézből a hazajutásnak az egyetlen módját, amit biztosan és nyugodt szívvel tudok ajánlani: üljenek fel a vilniusi InterCity-buszra, és menjenek békével. Így történt, hogy a magyar – vagy milyen – szervezőkészségnek megint hírét vitték a szelek – illetve vitték volna, ha éppen nem hóhordással vannak elfoglalva. Egy szó mint száz, vettünk néhány villamosjegyet, és írány a már sokat emlegetett Centralna pályaudvar. Ekkor már megint nagyon hálás voltam az usánkámért. Hideg volt, esett az eső, és erősen apokaliptikus volt a hangulat. De mi nagyon jól éreztük magunkat. 🙂
Pontosan negyven percig tartott a szerintem 3 km-nél nem hosszabb utat megtennie a villamosnak. Inkább nem írom le, miket gondoltam, illetve gondoltunk Stofeeval mindeközben, mert se nyomdafestéket, se katódsugárcsövet nem tűr, az LCD-sek meg különben is megérdemlik. Szóval leszálltunk a Sztálin bizonyos intim testrészének is becézgetett Tudomány és Művelődés Palotájának tövében épült Centralna pályaudvaron. Ott is vicces állapotok voltak, tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy a szükségállapotot nem hirdették ki! Mi megjelentünk ott valamikor 19.00 és 20.00 között, és még ki voltak írva vonatok 14.58-ról, amik még nem futottak be! Hűha, gondoltam, jó lesz vigyázni.
Megpróbáltam megetetni a kedves utasokat, hát sikerült valahogy, kikötöttünk egy kebabosnál. Erre az egyre legalább lehet számítani. Otthagytam erre z én báránykáimat a török úriembernél, és menék vala bevásárolni. De ostrom volt ott is, vodkát konkrétan nem kaptam egyáltalán, de legalább édességet, meg egy kis kaját sikerült szerezni.
Pályaudvar, peron, elbúcsúztunk a litvánoktól. Ülünk Stofeeval, és lessük, milyen események vannak. A vonatok járnak, átlg 1-2 óra késéssel. Mikor befutott a mienk az élén egy EP08-assal, azért gondolhattam volna, hogy baj lesz. Nem tettem…
Az a gép már 140-nél kiugrik a sínből a vonat menetrendje megy 160-ra van tervezve! Hát lett baj. Mi békésen elaludtunk Katowice táján, csak reggel ébresztett fel ékes szlovák nyelven a kaller – vagy csehül? nem t'om – hogy késés lesz, elment a Metropol, majd az az Avala hazavisz minket Pestre. Piff! Azt neki. Ezután befutottunk Breclavba, és eltöltöttünk szolid két és fél, majdnem három órát egy tárolóvágányon. Ott is volt egy darabig egy kis apokaliptikus életérzés, lévén hogy mozdony nélkül se a fűtés, se az ajtók, de még a WC-öblítés sem működik. Az Avala befutott Prágából, Pozsonyig összeszedett szolid fél óra késést, és azzal be is futott Pestre, 13.10-kor. Kicsit több, mint 24 órával azután, hogy elindultunk Lublinból. Konkrétan 25-tel.

De hogy a Keleti még ezután is lehangolóan tud hatni az emberre – taxis-cápák, usw. – hát azt nem gondoltam volna…

De ami jó az egészben, az az, hogy az emlék így is szép marad, még ha a befejezés egy kicsit kaotikusra sikerült is…

Várom a kommentek hadát… 

Lublin – Városnézés

A mai nap jelentősebb része városnézéssel telt. Főleg, ha a jelentéktelen rész leginkább csak konferenciát és gyereküvöltés-hallgatást jelent. Szóval bementünk a városba. Megnéztük a belvárost, oszt ihaj. Én mentem az állomásra jegyet venni. A jegy sikerült, a vonatfényképezés is, bár a kaland része is megvolt a dolognak. A nap alapvető tanulsága, hogyha Lengyelországbanvonatokat akarsz fényképezni, akkor készülj is fel a témából. Arra ugyanis nem gondoltam, hogy a maffiozó fejemmel ha felbukkanok az állomáson, mindjárt terroristának néznek. Pedig tulajdonképpen ez történt. Lefényképeztem az egyik vonat iránytábláját, mire intettek a peronon álló furgonból ilyen biztonságiőr-ruhás alakok, hogy ugyan már, menjek oda hozzájuk. Nem kerteltek sokat, mindjárt megkérdezték, hogy vasútbarát vagyok-e, vagy terrorista. Megbeszéltük a dolgot, sőt, egész mélyen belementünk a részletekbe. Elmagyaráztam nekik, hogy miért nem lopják nálunk a felsővezetéket…

Ezen kívül vettem könyveket. Szép érzés, ha egy utca gyakorlatilag végig könyvesboltokból van kirakva. Most meg menni kéne aludni… Jó nap volt… 

Lublin – második és harmadik nap

A gyenge kezdés után nagyon erősen folytattuk. A szombat reggel valami fenomenális reggelivel indult – a reggeli fürdés és bibliaolvasás után természetesen. A cukrom szabályosan felsírt örömében, amikor meglátta a teljes kiőrlésű rozs- illetve tökmagos kenyeret. És zöldség, és sajtkrém, és finom sajt és felvágott… hajjaj. Jó világ van itt nagyon.

A szombati foglalkozások ismerkedéssel és bemutatkozással teltek. Nem voltunk rosszak, az az igazság. A prezentációs készségeink remekek, a nyelvtudáson még lehet mit csiszolni – most angolul dolgoztunk – bár a többiek meg voltak velünk elégedve. Nem tom, írhatnának az otthoniaknak, mert ott nem mindig vannak az angoltudásomról meggyőződve… Hm…

Este "falunap" volt. Kezdődött azzal, hogy jött értünk a lovaskocsi, és kivitt az egyik szomszédos tanyára. Ott egy érdekes – és a többiek szerint rendkívül részeg – nő fogadott minket, aki dobolni tanított. Vicces volt, sőt, az afrikai dobok összes "jó" tulajdonságoa bejött, mert ahogy belejöttünk a dobolásba, el is eredt az eső… A tűztánccal (egy volt osztálytársam fejlesztése) ezek után inkább nem próbálkoztam. Ezután következett az evés… és hát az ivás.

Körbekóstoltuk illetve körbekóstolhattuk a különböző nemzetek különböző tömény italait. Én az első 80%-os Śliwowica után úgy döntöttem, beállok mértéktartásra, és ezzel nem a vödör és az asztal párosításra gondoltam. Ez helyes meglátásnak tűnt annak tükrében, hogy gyalog mentünk vissza a tanyáról. Szerencsére nem történt semmi baleset, bár a hangulat kellőképpen jó volt.

Ma megint csak fenomenális reggeli után folytattuk az egyesületek bemutatását. Utána ebéd, majd irány Kazimierz Dolny, ahol elvoltunk, teáztunk és várost néztünk. Ez is egy helyes kis művésztelep, csak elég változatos terepen, a képekből ez is kiderül. Egy erősen luxusnak kinéző étteremben kajáltunk, készítettünk néhány éjszakai fényképet, majd jöttünk haza. Most már csend lesz lassan, és hamarosan megyünk aludni. Holnap is lesz némi konferencia, meg megyünk Lublinba. Aztán hamarosan meg megyünk haza. Híjha…