Az Ubuntu újra száguld…

Titokzatos megbízások keretében egy laptopot Linuxszal felszerelve kell a hétvégén rendelkezésére bocsájtani a tulajdonosnak. Gyorsan fel is húztam rá a 14.04-es Ubuntu-t.

Már túl vagyunk a következőkön:

– Magyarosítás telepítése
– Hagyományos GNOME felület beállítása a Unity helyett
– Skype telepítése

Természetesen még vannak feladatok:

– Tapipad görgőjének engedélyezése ( a telepítés alatt ment, de azóta kihalt )
– Bibliaolvasó szoftver telepítése
– Nyomtató telepítése
– Adatok migrálása
– Rendszerbe illesztés a “megrendelő” lakásán

Vannak feladatok a hétre, úgy tűnik… Mindenesetre örömteli, hogy a legtöbb eszközt még nagyobb erőlködés nélkül megtaláltam, dacára, hogy lassan két éve nem dolgozom nap mint nap linuxszal.

Újra szemben úszom az árral…

Volt a héten mélyrepülés, meg felemelő pillanatok, békesség, meg kisebb békesség, anyázás és elégedettség mindenfélével.  És lehet gondolni mindenfélére ilyenkor.

Én pedig békésen elrévedek, és eszembe jut az a felemelő, békés magány, amikor egyedül voltam, csak én és az autó, valahol Varsó és Pest között az S8-ason, és azon csodálkoztam, hogy idáig jutottunk, hogy egyedül vezetek keresztül fél Európán… Akkor eltölt a békesség, és újra van kedvem szembe úszni az árral. És már várom, hogy mikor indulhatok újra ilyen hosszú, építő jellegű útra…

Posta

Tegnap, a hosszú és kimerítő munkanap ( 😉 ) után hazafelé ballagva a Bem téren megállított egy leányzó. Két kérdése volt:

1.) Tudok-e angolul. Tudtam

2.) Külön postaládába kell-e dobni a külföldre menő leveleket. (Nem).

Azért szomorú, ha ez az imázs. Nem tudom, honnan sikerült szedni ezt a dolgot (milyen a háttere), de szerintem annyira azáért nem súlyos a helyzet, hogy a külföldi levelek külön elbírálás alá essenek (esetleg cenzúráznák őket :-O )

A csúcson kell abbahagyni…

… és ez az én munkámra is igaz. Életem első és (valószínűleg) utolsó bevetése a Kossuth téren, a Parlamentben tegnap délután lezárásra került.

Mivel a Visegrádi Együttműködés magyar elnöksége június végén véget ér, valószínű most egy pár évig nem megyek ilyen helyre tolmácsolni, pedig ez jó munka. De kezdjük az elején:

Érkezés gyalogosan a Parlamenthez. Fennakadás a biztonsági kontrollon, mert a szervező nem adta le a személyi igazolványok számát. Érkezés a terembe, tolmácskabinok elfoglalása. Nyomás a fogadóbizottsághoz, mert kezdésnek megtekintjük a Seuso-kincset és a Parlamentet, ha már egyszer ott vagyunk, idegenvezetés és alkalom adtán nézelődés.

Betelepülés a tolmácskabinba. Tolmácskabin lépcsőre állítva, stabilan, de elég groteszkül nézett ki, ahogy egy vastag deszkával volt kitámasztva, hogy a lépcső okozta szintkülönbséget kiküszöbölje. Rettegés, hogy ráborulunk az ülésezőkre élesítve. (Természetesen meg vagyok győződve, hogy a legtökéletesebb szakmaisággal volt telepítve a kabin, de a látvány így is felbecsülhetetlen volt. Fényképezni nem mertem…)

A szónoklatok jók voltak, sőt értelmesek. Tolmácsolni kicsit nehezebb volt, mint általában, de túléltük.

A sajtókonferencián végre voltak kérdések is. Meg utána állófogadás.

Befejezésnek pedig még egy fél műszaknyi ügyelet a hétköznapi munkahelyen…

… mert megérdemlem!


Ez mondjuk tényleg jellemző. Olyannyira elfajultunk, hogy már annak a parányi dolognak is perverz módon tudunk örülni, ha valahol kiélhetjük azt, hogy nekünk igenis szabad. És nem érdekel minket az se, hogy másnak keresztbe teszünk.


A rovat cikkeire mind jellemző, hogy NEM ÉRDEKEL, hogy egy arrogáns türelmetlen tapló véleményét tükrözik, tudom, hogy az vagyok, mindennek dacára érdemes elgondolkodni a felvetett kérdéseken

Mintha a szabadságunk annyit jelentene, hogy tehetünk bármit, nem szólhat senki. Szerintem elég sekélyes szabadságfogalom, ha csak ennyi kell hozzá. Kompetens demokrata barátaink azt szokták mondani, hogy a szabadság a másnak okozott kár bekövetkeztéig terjed. Lehet ezen vitatkozni (meg gyűjtögetni a disznóságokat, hogy mi mindent követtek el ennek a nevében, meg hogy a másnak okozott kár hol kezdődik), de kiindulásnak szerintem ez egy jó modell.

Hiába tudom, hogy jogom van ülni a buszon, ha jön egy idős néni (vagy bácsi), lehetőség szerint átadom a helyem. Szabadságom van helyesen dönteni.

Hiába tudom, hogy énekelhetem (még a szép női hang híján is ) a “Never ending story” című dalt este tíz óra ötvenkor a lakótelep közepén, mégsem fogom megtenni, mert másoknak ártanék. (Nem mindenki szereti a hangomat, na… 😉 )

Hiába tudom, hogy nevelésre szorul az autós társadalom, és jogom van feltartani az autópályán közlekedőket, ha 130-nál gyorsabban akarnak menni az autópályán, mégsem fogom megtenni.

Egyrészt – kisember vagyok kicsiny elmével – az a tudat is elég, hogy megtehetem, meg tudom tenni, de mégsem teszem.

Másrészt az objektív jó – filozófusok előre, nekem van egy saját képem erről, de máséra is kíváncsi lennék – erősen szembe megy sokszor azzal, amihez jogom van.

Harmadrészt rohadjon meg az összes befőttje annak a gyökérnek, akinek attól szép a napja, hogy betart másoknak, mert neki joga van hozzá.

Magyarország nagyszerű ország, Budapest se rossz város, de ezzel a hozzáállással nagyon sokszor saját magunknak tesszük élhetetlenné. ÖNGÓL!!!

Legközelebb pedig a rászorultságról fogunk értekezni, és arról, hogy mi ezt miért is szeretjük annyira…