Pécsi hangulatok

Mindig is szerettem volna csinálni szép és megható képeket. De sajnos csak egy buszt sikerült lefényképezni. A világhoz való hozzáállásomat és “sikerkvótát” ez példásan megmutatja. Két napot voltam dologzni Pécsett, de – biztos mert a Feleségem nem jött velem, vagy csak az összes kreatiivtásomat a tolmácsfülkében éltem ki – és ennyi képet sikerült csinálni.

Zsolnay-negyed

Zsolnay-negyed

Utolsó esti fény... meg egy busz

Utolsó esti fény… meg egy busz

TV torony

TV torony

A középső kép nem volt szándékos, csak biztosra akartam menni…

Tolmácsolni voltam – miért kell nekem Pécsre járni, hogy tolmácsolhassak? Semmi bajom Péccsel, azt leszámítva, hogy messze van, de az ember azt gondolná, hogy a fővárosban több jó meló akad. Per pillanat nem ez a helyzet 😦 – és este sétáltam egyet, azzal a nem leplezett céllal, hogy megnézzem, nem törték-e fel az autót. És nem. Ez volt az első kétnapos bevetésem, a céges hotelszámlát még fogom nézegetni egy darabig…

Sajnos a nagyon híres részeket nem láttam, kikerültem, nem vettem észre. Legközelebb a Mecsekbe is felmegyek 🙂 Nem autóval, az erre vonatkozó táblákat már kipróbáltam 😛

Jótanács tábláktól…

A tegnapi nap jótanácsa egyébként, hogy ha a hegyi útra a Mecsekben kiraknak egy hatvanas táblát, akkor igazuk van. Különösen igaz ez a szerpentinsorozatra Mecseknádasdnál. Gyönyörú az az útszakasz, és megfelelő sebességnél a kilátás is élvezhető. Kivéve, ha beszorulsz egy magas építés busz mögé, az előző nap szerzett tudásnak köszönhetően biztonságos sebességgel gyönyörködhetsz a kilátásban, a busz féklámpáiban…

Ballada egy bevetésről…

Azaz lássuk a következő két napi tragédiát dalban elbeszélve…
… azért igyekezni fogok erőteljesen, hogy komédiába forduljon a dolog…

1. felvonás


4.30 – “Hajnalodik, kiugrom az ágyból…”


5.30 – “Elhagyom a várost”, még ha ideiglenesen is


9.00 – “Húzd meg jobban…” fűrész helyett kabinban


20.00 – “Távolról írok Kedvesem” – szakítós felhangok nélkül


21.00 – A szállás elfoglalása után kis kikapcsolódásra is juthat idő


22.00 – Ideje nyugovóra térni

2. felvonás


7.30 – “Szoba van kiadó”, indulás melózni, különös tekintettel a “Szürke Corsa vár az üvegajtón túl” c. tartalomra 🙂


19.00 – “Country Roads, take me home” – már ha az M6-os országútnak számít


Hosszú lesz nagyon… kávé kell…


És későn fogok hazaérni, minden féltékeny felhang nélkül…


Epilógus:


Hétfőn újra kezdem átlag étletem. Nem hétfő, meg a nyárra is azt hiszem várnunk kell még egy kicsit…

Még egy kör kultúra…

A Nejem ragaszkodott hozzá, hogy csináljunk a hétvégén kultúrprogramot. Mert hogy szeretne kimozdulni, és együtt csinálni valamit (bezzeg a közös vonatfényképezés csak mérsékelten kötötte le, ki érti ezt :-S )

Különben is szombaton a Színházak Éjszakája veszi kezdetét, úgyhogy mi még délután kivonultunk az Operettszínházhoz, hogy megnézzük, mi lesz az új szezonban, és meghallgassuk a bemutató darabokat (szaknyelven demókat ).

A zenéhez és a színművészethez továbbra sem értek, de büszke voltam magamra, hogy az “Isten pénze” c. darab arra a mesére vezethető vissza, amit egy Disney meséskönyvben olvastak nekem durván 5 éves koromban. A karácsonyi ének címűről van szó.

Meg hallgattunk még részeket a Miss Saigonból (szerintem csúnyán beégtem az asszonynál, amikor elhencegtem vele, hogy tudom, hogy ma Ho Shi Min Citynek hívják Saigont, és félek, nincs igazam), a Szenivánéji álomból, a Csínom Palkóból (de szerettük ezt a nótát az iskolában), no meg a Szépség és a Szörnyetegből (megint csak Disney, túl sokat kerül mostanában elő).

Ez utóbbi darabról elmondható az is, hogy míg az “eredeti” Beauty and the Beastből Szépség és Szörnyeteg lett, azért érdekes nyelvi utat járt be a cím. Ha lehet hinni Évinek (és miért ne lehetne), a német darabnak a címe Die Schönheit und das Biest esetében a Beast és a Biest között azért van némi különbség, a lengyel Piękna i Bestia bestiája is ad egy kis színt a nyelvi megformálásnak.

Úgyhogy eltelve különböző kulturális élményekkel jöttünk haza…

Akik a művészbejárón mentek be…

/ Mindig is szerettem volna egy poszt-címet csinálni az Akik csizmában haltak meg mintájára, bocs, késő van, ennyi sikerült /

A dolog apropója egyébként tényleg annyi, hogy színházban voltam hétfőn – ami ritkán esik meg velem – ráadásul úgy, hogy nem a nézőtéren vettem részt a műsorban, hanem a címben jelzett módon. Ez még ritkábban szokott velem megesni. De az ilyen ritka események mindig sok munícióval szolgálnak, szóval, íme:

“Volt egy álmunk” – ez volt a címe annak a német-magyar irodalmi sanzonestnek a MüPában, amin részt vettem hétfőn. A tematika a rendszerváltással kapcsolatos élmények, az azzal kapcsolatos álmok, és az (azóta is) híresen-hírhedten jó német-magyar viszonyról szólt, prózában és dalban előadva. Ami az én álmaimat illeti a korral kapcsolatban, alapvetően arra korlátozódtak, hogy a Trabant kék reflektorvisszajelző lámpáját leshessem, amíg Apa vezet Lengyelországba, illetve hogy minél hamarabb és minél alaposabban telepakoljam az akkor még szériafelszereltségnek számító pelenkát. De ezek a régi szép idők is elmúltak, az álmok, a célok és a világ nagyon sokat változott.

Vissza a rendezvényhez. Az ok (vagy cél?) amiért én ott megjelentem, annyi volt, hogy egyszer még egyetemista koromban elzavartak minket Bence haverommal tolmácsolni egy könyvbemutatóra, ahol egy svácji iró volt a díszvendég, és műfordítók, és irodalom iránt érdeklődő emberek akartak egyenlő eséllyel részt venni a beszélgetésben. Ez a szeánsz annyira jól sikerült – erről egyszer máskor, a hamarosan élesítendő Nosztalgia rovatban – hogy a telefonszámom ottmaradt az egyik szervezőnél, és most elővette. Ugyanis a rendezvényre meghívtak egy volt NDK-s írót, és neki kellett németre tolmácsolni a rendezvényt.

Testhezálló feladat, hiszen a színházban általában a nézőtéren is feszélyezve és nem odavalónak érzem magam – a kultúrához való viszonyomról megintcsak később – itt meg a színpadra kellett kiülni csupa prominens közé. Akik ráadásul mind jobban tudtak németül nálam, csak ugye a protokoll szerint ők legyenek a mondandójukkal elfoglalva, a tolmács meg majd intézi a nyelvi transzfert (félreértések elkerülése végett, ez utóbbi volnék én).

Ennyit a tervről, elkéredzkedtem a melóból (a lecsúsztatott túlórák ilyenkor nagyon népszerűek), felnyergeltem világoskék szőrű Corsámat, és neki indultam a nagyvilág… híján a Petőfi-hídnak. A mélygarázst sikeresen becserkésztem, leparkoltam a művészbejáró melletti helyen, nagy levegőt vettem, kinyitottam az ajtót és… sehol senki. Két karbantartó igazított útba, hogy merre hány lépés. Megérkezve a helyszínre kaptam egy öltözőkártyát és megmutatták az öltözőnket. Azt a frankót, amit a tévében lehet látni, a tükör körül a lámpákkal, légkondival, és kilátással a Rákóczi, lánykori nevén Lágymányosi hídra, és a vasúti hídra.

És még mondják, hogy a kultúrában minden mindennel összegfügg. Ez tényleg így van! Diákéveim alatt amíg Berlinben tanultam egy szép csütörtök estén – mert az állami múzeumok akkor igyenesek – ellátogattunk a Pergamon-múzeumba, ahol többek között a híres Pergamon-oltárt – akkora mint egy kisebb családi ház – és a híres Istár-kaput lehet megtekinteni, mindenféle egyél szobrokról és kultúrremekekről nem is beszélve. Meglepő módon a modern kultúra, egészen pontosan a gépészet is képviselte magát, lévén hogy az épület a Stadtbahn mellé épült, úgyhogy a látogatás során visszatérő élmény volt, hogy a két görög szobor közé helyezett ablakon ( itt nem biztos, hogy az időbeli sorrendet visszaadja ez a mondat) bizony látni lehetett, ahogy az esti gyors elhúzott Cottbusba. Ugyanez az élmény kerítgetett, amikor kinéztem az öltöző ablakán, és megláttam a TRAXX-vontatta gyorsvonatot eldübörögni Kelenföld felé.

Próbáltam egy szelfit is csinálni, mondván ilyen karriermagaslatokra nem egyhamar jutok el újra, de olyan minősíthetetlenül sikerült, hogy nem töltöttem fel. Még volt erős két órám pihenni, aztán próba és banzáj!

A programról annyit, hogy még úgy is, hogy nem értek az irodalomhoz, szórakoztató és élvezetes volt. Dalos György Berlinből vezette a beszégetést, beszélgetőpartnerei pedig Terézia Mora, Bán Zsófia, Esterházy Péter, Dragomán György és Ingo Schultze szerzők voltak. Elképzelhető, hogy ilyen prominens társaságban kicsit feszélyezve éreztem magamat, de a feladat roppant hálás volt. A beszélgetéseket zeneszámok szakították meg. A zenéhez sem értek, de annyit megállapíthatok, hogy az ismert és kevésbé ismert darabok feldolgozása egy kizárólag hölgyekből – és egy szájdoboló úriemberből – álló zenekar által rendhagyó, de mély nyomokat hagyó ötlet volt. A Rammstein Ich will című száma például szerintem jobban felborzolt, mint az eredeti felvétel… A szájdoboló srácról annyit, hogy hitelesen helyettesítette a dobost. Teljesen. Le a kalappal. A szövegíró, műfordító kollégának pedig egy nagy főhajtást, mert zseniális munkát végzett.

És itt térnék ki a kultúrára nevelés kérdésére. Én világ életemben feszélyezetten jártam színházba, moziba, mindenhova, mert féltem, meg mert nem értettem. Éreztem a kultúrában járatosak megvetését. De soha nem gondoltam, hogy nem érteni, és okoskodni kell a kultúrát, hanem átélni. Még úgy is, hogy nem feltétlenül tudtam érteni, átérezni azt, amit hallottam – letolmácsolni azért sikerült – annyit éreztem, hogy az egész performansz valahol az enyém is. És ilyen élménnyel legközelebb valószínű szívesebben megyek majd megnézni bármit, ami következik. A Feleségemnek szerintem már vannak tippjei, mi lesz az…

Befejezésnek Nena méltán ismert 99 Luftballions című számát játszotta az együttés, amihez a már emlegetett műfordító kolléga zseniális magyar szöveget írt. Itt az eredeti, ha valaki nem ismerné.

Búcsúzóul az öltözőben annyi kommentárt kaptam – meg voltak elégedve a munkámmal – hogy nehéz lehet tolmácsként háttérbe húzódni, hiszen láthatatlannak kell gyakorlatilag maradni. Sikerült még elsütni azt a “szakmai” viccet, hogy a tolmács jobb esetben olyan, mint a WC-papír. Csak akkor veszed észre, ha valami miatt nincs…

Nagy gőzzel hajtottam ki a mélygarázsból, és percek alatt otthon lettem volna, ha valaki nem alszik el előttem a rakparton, és nem döcögi az egészet végig 50-nel a 70-es táblák tövében…

Jó munka volt.

Szervezési csodák

Vannak dolgok, amiket nem tudok megérteni, hogy minek kell. Ilyenkor mindig gonoszságot és emberi rövidlátást szoktam feltételezni. Az egészségüggyel kapcsolatban különösen.

Volt ugyanis a kedvenc SZTK-mban egy nagyon jó policy, miszerint vérvételre időpontra ment az ember. Lehetett foglalni, max. 20 percet várt az ember, és el lehetett jönni egészségesen, jó kedvűen, hogy megint egy kis Európát hoztunk az országba. Mindig volt egy-két ember, aki nem tudott a helyzettel mit kezdeni, de a többségnek jó volt. Erre nem megszűntették?

Kinek jó ez, hogy visszavezetjük azt a kuplerájt, hogy érkezési sorrendben mész vérvételre, tehát aznap a munkába nem fogsz beérni, vagy ha mégis, akkor 5-től sorban kell állni a vérvételen. 

Magyarország NEM annyira elmaradott, hogy ne legyen telefon elérhető közelben Budapesten. Még akkor sem, ha esetleg a kedves beteg magatehetetlen. Aki képes a saját lábán lemenni vérvételre, a telefonkagylót is képes felvenni.

Kivételes esetek természetesen vannak, ezt az orvos – vagy a jól bevált korrupció – elintézi, és ilyenkor a betegek soron kívül bekerülnek. Lásd kismamák terheléses vizsgálaton.

Viszont ha meghagyjuk ezt a kuplerájt, esélytelen, hogy ebben az országban beteg ember is normális munkát vállalhasson, hiszen azzal kell számolnia, hogy a rendszeres kontrollvizsgálatok napján dolgozni nem is tud menni, vagy csak irreális áron.

És lehet panaszkodni, hogy az állam mindenhol lenyúl. Persze, hogy lenyúl, mert ezt a fajta hatékonytalanságot és versenyképtelenséget mindannyian fizetjük. Az alacsony nyugdíjban, segélyben, állami transzferben, magas adóban, irreális bürokráciában stb. És nem értem, hogy erre miért van szükség, ha nulla, azaz nulla ráfordítással – anélkül, hogy bárkinek kárt okoznánk – lehetne jobban is csinálni.

Kezdjük például azzal, hogy aki dolgozik azt hagyjuk dolgozni – és beérni, illetve hazaérni a munkából – hogy mindenkinek jusson a megtermelt javakból,

Majdnem hétvégi kisszínes

Szokásos péntek délután, ezúttal záró műszak, érkezés fél háromkor a Ligetbe. Hivatalnokok nagyrésze már el, iskolások nagy része már ki – ja, tényleg, letudtuk az első hetet a suliban, ilyenkor örülök, hogy reggel nem villamossal megyek… 😉 – és a pénteki közönség érkezik.

Két fiatal srác. Békésen pöfékelek, ezek meg mennek el előttem. Nem voltak kimondottam bizalomgerjesztőek, de még fiatalkorúnak látszottak. És hangosan minősítgetik a pipát! A harmadikra azért visszakérdezek, hogy tessék? Mire a srácok: “Jaj, semmi, csak éppen azt mondom, hogy nekünk is át kéne állni a pipára. Mi is töltjük a cigit…”.Szóval megbeszéltük. Aztán félénk kérdéssel jön az egyik: “Kifizetik, nem kaphatnának a dohányból kicsit?” 🙂 Adtam nekik, és szóltam, hogy ne tüdőzzék le. Mostantól az ifjúság megrontója címet is büszkén viselhetem, attól tartok. Végig sem gondoltam, mit csinálok. Mindenesetre pozitív csalódás volt…

Másik, a szokásos esküvő. Kishölgy rövid csipkeszegélyű ruhában és fekete leggingsben. Na mondom, legjobb barátnő megérkezett, mindjárt jön a menyasszony is. Nem. Ő volt az. Feltételezem ezek után a mellette loholó fiatalember, zakóban és farmerban a vőlegény, illetve később az ifjú férj lehetett. 

Tudom, hogy karót nyelt vagyok, meg minden, de szerintem a házasságkötésnek kijár annyi, hogy az elfogadott módon öltözik fel az ember. Fürdőnadrágban / bikiniben is nagyon csinosak az emberek, de egy üzleti vacsorára ugye mégsem veszünk fel ilyet. Mindegy, ha nekik jó volt, akkor jó, éljen az ifjú pár!

Nekem a legemlékezetesebb ilyen öltözetű bulim egy gólyatábor volt Balatonszárszón, ahonnan esküvőre voltam hivatalos, úgyhogy az ünneplő felszerelést le kellett utaztatni Szárszóra, hogy utána a fővárosban kultúráltan tudjak megjelenni. Szóval felvettem valamelyik ölbéli farmernadrágomat, pólót, és magamra vettem a zakómat, míg az öltönynadrág ment a hátizsákba. 

Nem is lett volna semmi gond, csak a vonat, amivel mentünk volna, nem tudott kijárni a Keletiből, mert baleset volt, és a kivezető vágányok el voltak zárva. Szervező erőként meg többek között én mentem a pénztárhoz érdeklődni, hogy mi lesz már. Pechemre volt a közelben egy TV-s stáb is, Fehérvárnál értek utol telefonon, hogy divatteremtő szerelésemmel bekerültem a TV-be.

Ez az utazás annyiból érdemes még a figyelemre – öltözettől függetlenül – hogy az utazást egyedülálló fiatalként kezdtem meg, viszont maga a buli – az egész tábor, stb – azzal fejeződött be, hogy összejöttem valakivel, aki ma a feleségem. Ennyit a pozitív nosztalgiáról 😉

Természetesen a furcsa látványelemeket nem szoktam szó nélkül hagyni, úgyhogy az irodában is feltettem a kérdést, hogy mi lehet az ilyen viselkedés oka. Két magyarázatot is kaptam, ami mindent megmagyaráz:

– Hány évesek voltak? 15?
– A csaj biztos nem epilált…